Miért veszett ki a romantika a nőkből?
A fene nagy feminizmus.
Talán furcsa, hogy nő létemre felteszem a kérdést. Mégis, úgy érzem, hogy a XXI. században a kapcsolatok valami ismeretlen irányt vettek.
Mintha az alkonyzónába léptem volna.
De ez már azt kell, hogy jelentse, hogy ne fogadjunk el pironkodás nélkül egy szál virágot?
Egy ismerősöm érdekesen áll hozzá az élethez. Minden férfi bókol neki. Hatalmas baromságokkal etetik, és Ő el is hiszi. Ha férfiszemmel nézem egy kicsit a dolgot, akkor nem szólnak ezek a bókok másról, minthogy "Jó a segged, kő kóla?". Mégis issza ezeknek a szavait, és a pasik célt is érnek. Nem hazudok, tényleg jó nő. De csakis a kinézete az, ami vonzza a pasikat.
Oké...megértem, hogy az első benyomás fontos, hisz melyik az a farkangyal, aki egy kövér nőre azért figyel fel, mert van kisugárzása, szép arca vagy intellektusa? Semelyik sem. Ehhez beszélgetni kell, és csak utána derül ki, hogy a duci kiscsaj, igenis életrevaló nő!
De ha valakit megáld a jóisten bomba testtel, annak már nem igazán kell produkálnia magát, hogy meghódítsa a férdiakat!
Ez csak nekünk, töltöttgalamboknak, csunyuskáknak adatik meg!
Sokáig kifejezetten soványnak tartottak - igaz és akkor is mindig kövérnek láttam magam. Volt hódoló nem kevés...de nem ágyastárs(!)(még mielőtt rosszra gondolnátok). És hiába a sok pasi, mégsem találtam meg azt, aki ténylegesen akart volna engem. Fellángolásban, nagy szerelmi vallomásokban volt részem tőlük bőven. Mégsem bírtak velem. Igazából felvállani senki sem akart.
Aztán meghíztam. csatlakoztam a duci klubhoz és lám...találtam egy olyan pasit, aki nemcsak szeretett de tisztelt és fel is vállalt. Neki köszönhettem, hogy megváltoztam és életem végre nyugodt kiegyensúlyozott mederben folyik.
Tényleg híznunk kell ahhoz, hogy értékes férfira találjunk?
Vagy csak soványságunk miatt válunk felszínessé?
Miért nem lehet a nő egyszerűen csak NŐ, a férfi pedig FÉRFI?
